A hajókatasztrófa, amely megváltoztatta a világot: a LUSITANIA megtorpedózása és kutatásának legújabb eredményei – expedíciós beszámoló

Michael Poirier amerikai kutató szerint, ha a TITANIC nem süllyed el, akkor most mindenki a LUSITANIA-ról beszél. Ugyanaz a drámaiság, de az emberiség egészének történelmét formáló hatás: az első világháborúban német tengeralattjáró támadása következtében elsüllyedt hajó tragédiája hozzájárult az Egyesült Államok hadba lépéséhez az Antant oldalán, így eldöntötte a világháború végkimenetelét. A LUSITANIA óceánjáró ezzel a történelem egyik leghíresebb hajóroncsa, amelyhez az 1930-as évek óta eddig összesen 16 expedíciót vezettek. A feltárás magyar részvétellel zajló szakasza 2022-ben kezdődött és 2023-ban is folytatódott, az expedíciók eredményei pedig olyan kérdéseket is eldöntöttek, amelyekről a hajó elsüllyedése óta senki sem tudott semmi biztosat. Bár a feltárás még nem ért véget, programunk az eddig elért eredményeket bemutatva sorra veszi azokat az újdonságokat, amelyekkel a nemzetközi expedíciók magyar tagjai– a merülési célok kijelölésében, a helyszíni elemzésben és a roncsmező rekonstrukciójában közreműködő szegedi születésű Dr. Balogh Tamás és a budapesti Könczöl Péter – munkája már eddig is gazdagította a hajó kutatástörténetét. Az érdeklődők a Magyar Búvár Szakszövetség Technikai Kollégiuma szervezésében 2022-ben már találkozhattak az előadókkal, akik a tavalyi expedíciós eredményekről adtak számot az érdeklődőknek kiemelkedő érdeklődés mellett. 

Az előadókról:

Dr. Balogh Tamás és Könczöl Péter egyaránt a hajók rajongói. Bár régebbről ismerik egymást, azóta aktívan együtt dolgoznak, hogy mindketten részt vettek a centenáriumi TITANIC-kiállítás megszervezésében a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban, 2012-ben.

Dr. Balogh Tamás Szegeden végzett jogász, hajózástörténeti szakíró, hajóroncskutató, a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesületének elnöke, a Magyar Búvár Szakszövetség Tudományos Bizottságának korábbi vezetője, több hazai és nemzetközi hajózástörténeti és búvárszakmai szervezet tagja. Eddig 8 könyv, 56 cikk, 405 blogbejegyzés, 22 állandó- és időszaki kiállítás, számtalan hajózási grafika és szakrajz alkotója, valamint 16 hajóroncs feltárásának tevékeny résztvevője a világ 3 tengerén.

Könczöl Péter Győrben végzett gépészmérnök, hajógépész, kedvtelési búvár és az óceánjáró személyszállító óriásgőzösök kutatója, az e hajók történetéhez kapcsolódó ritka tárgyi emlékek, történeti fotográfiák, egyéb ábrázolások, könyvek és papírrégiségek egyik legkiemelkedőbb hazai gyűjtője.

Mindketten az R.M.S. TITANIC Magyar Kutatócsoport tagjai. 2022-ben közösen vettek részt a LUSITANIA roncsainak kutatására alakult nemzetközi expedícióban, ahol a kutatócsoport következtetései levonásának és indoklásának műszaki támogatása, s az expedíció hivatalos jelentésének elkészítése volt a feladatuk.

Ami visszatér – roncsmentés a Balatonon

Az egyetlen megmaradt magyar gyártmányú Messerschmitt 109-es felkutatása és kiemelése
Dr. Balogh Tamás

2023. október 26. csütörtökön befejeződött a motorburkolatra festett számjegy alapján csak „Piros Tizenkettes” néven ismert, a második világháborúban lezuhant Messerschmitt 109 G-6 típusú vadászrepülőgép maradványainak felszínre hozatala a Balatonból. A repülőgép különlegessége az, hogy jelenleg az egyetlen fennmaradt magyar gyártmányú Messerschmitt, amely a haza védelmében is harcolt, s a pilótája szomorú története is pontosan ismert, vagyis kiemelt jelentőségű ipar- és hadtörténeti emlék, kiemelése pedig egyike a hazai katonai búvárszolgálat által a víz alatti kulturális örökség védelme érdekében kifejtett eddigi legkiemelkedőbb teljesítményeknek.

A történeti vonatkozásokat Magó Károly zászlós, az MH Kiss József 86. Helikopterdandár kutatója, hadtörténész tárta fel. Az ő munkája alapján tudható, hogy a „Piros Tizenkettes” az 1941. június 6-án kötött magyar-német államközi szerződés alapján épült Győrben, nem sokkal az 1944-ben történt lelövését megelőző hónapokban (a gép maradványai alapján kijelenthető, hogy az elvesztéséig csak nagyon kevés repült órát teljesített, mivel a motor egyes forgó alkatrészein még a kopásgátló gyári bevonatok is szinte érintetlenül fennmaradtak). A szerződés alapján a németek átadták a licenszeket, amelyek felhasználásával a Magyar Waggon és Gépgyár Rt. a háború végéig 1 108 darabot gyártott a repülőgép erőforrását jelentő Daimler-Benz DB 605 típusú repülőgép-motorokból, s 577 sárkányt (repülőgéptestet) készítettek el, melyek közül összesen 360 darab állt szolgálatba. A gyártósort a Wiener Neustadtban működő repülőgépgyárban szerzett logisztikai tapasztalatok alapján és azokhoz igazodóan alakították ki. Ezzel Magyarország is bekapcsolódott a korszak egyik legmodernebbjének számító haditechnika gyártásába, fejlesztve a saját gyártástechnológiáját, egyben modernizálva a saját légierejét is. A gyártást jólképzett szakembergárda végezte (a magyar gépek így jóval magasabb műszaki színvonalat képviseltek, mint a Németországban esetenként szakképzetlen kényszermunkások által összeszerelt gépek).

A gép 1944. július 2-án indult el végzetes bevetésére, azon a napon, amikor a dél-itáliai támaszpontokról felszállt amerikai bombázókötelékek a legnagyobb légitámadást intézték a magyarországi célpontok ellen. A tervek alapján 620 darab B-17-es (Flying Fortress) és B-24-es (Liberator) bombázó hajtott végre támadást Budapest rendező pályaudvarai, az almásfüzitői olajfinomító, a ferihegyi repülőtér, valamint Győr ipari célpontja és a szolnoki vasúti híd, illetve Brod és Vinkovci rendező pályaudvarai ellen. A bombázókat amerikai P-51 (Mustang) s P-38 (Lightning) vadászgépek kísérték, amelyeket a magyar pilóták csak „Mumusként” és „Létraként” emlegettek (utóbbi elnevezés utalás a kéttörzsű gépek egyedi sziluettjére). A P-51-esek a bombázókat biztosították, a P-38-asok a légtér feletti szabad vadászatra kaptak parancsot. A bombavetést elsőként elvégző 459. Bombázócsoport gépeit hazatérőben, a Velencei-tó közelében lepték meg a riasztott magyar vadászok és egy őket támogató német kötelék. A Me-109-esek két támadásában hat Liberator zuhant le. A magyar és német gépek ezután zuhanórepüléssel akartak kitérni a vadászharc elől, de a felbőszült Mustangok egy része üldözőbe vette a földközelbe igyekvő Messerschmitteket, a többi a bombázók közelében maradt Me-109-esekkel és az akkor érkezett Fw-190-esekkel vette fel a harcot. Amerikai részről végül Lowler hadnagy két Me-109-es lelövését és egy eltalálását, Bryan hadnagy két Me-109-es lelövését, Lampe hadnagy egy, Riddle és Lampe hadnagyok közösen egy, Zelinski és Cornis hadnagyok egy-egy Me-109 lelövését, Wattson őrnagy, Covan, D. Franklin és McCharthy hadnagyok pedig egy-egy Fw-190-es lelövését jelentették.

Ebben a légiharcban zuhant le a „Piros Tizenkettes” is, amikor egy 5 darab Me-109-esből álló kötelék részeként húzott el alacsony magasságban a Balaton felé, s út közben Lightning-ok támadtak rájuk, amelyekkel a Mustangok megérkezéséig felvették a harcot, majd visszavonultak. Pilótája a túrkevei születésű Beregszászi Károly szakaszvezető volt, aki a visszavonulás közben kapott halálos sebet. A motorja működött, a gép kormányozható maradt (minden valószínűség szerint ez a Lowler hadnagy által jelentett eltalált, de végül elrepült Me-109-es), így földközelben igyekezett egérutat nyerni, de a sebesülése végül megakadályozta ebben, s gépével Balatonakarattya előtt a tó északkeleti medencéjébe csapódott. Az öt visszavonuló Messerschmitt közül összesen három (két magyar és egy német) veszett oda. A másik két pilóta kisebb sérülésekkel túlélte a bevetést (a német pilótát földet érés után a helyiek verték meg, mert azt hitték, hogy amerikai).

Beregszászi Sándor mindössze 22 éves volt. 1923. március 14-én született Túrkevén, s tudatosan pilótának készült. Első önálló repülését 1941. június 26-án teljesítette. 1944. április 3-án Hemmert László hadnaggyal együtt Kajdács térségében ért el légi győzelmet. 1944. május 24-én az amerikaiak elleni légiharcban megsérült repülőgépével kényszerleszállást hajtott végre, s megsebesült. Felépülve indult utolsó bevetésére 1944. július 2-án. A tóba zuhant gépéből rejtélyes módon kiszabadult holtteste a partra sodródott, a helyi hatóságok levelezése alapján igen rossz állapotban, akik ezért azonnali temetését tartották szükségesnek. Maradványait mégis szülővárosában, Túrkevén helyezték örök nyugalomra.

Balatonba merült gépére a feledés homálya, s a tó évről évre egy centiméterrel gyarapódó iszapjának mind vastagabb rétege borult. Mindez – utólag – szerencsének bizonyult, hiszen ennek köszönhetően maradhatott fenn a páratlan jelentőségű lelet. Nem minden repülőgéproncs volt ugyanis ilyen szerencsés. A Balatonba zuhant roncsokat a háború után zömmel kiemelték, anyagukat pedig – mint a súlyos nyersanyaghiánnyal küzdő népgazdaság számára fontos fémet – újra-hasznosították. A Balatoni Halászati Vállalat hálóvontatói által 1951-1952 folyamán elvégzett „roncsmentés” során három amerikai bombázó, egy-egy amerikai és orosz, illetve két német vadászrepülőgép maradványait hozták felszínre. A kegyeleti és egyéb megfontolások a gazdasági szempontokhoz képest háttérbe szorultak, ugyanakkor ez az időszak is hozzájárult a regényes történetek iránt amúgy is fogékony vízen járó emberek körében a balatoni kincsek mítoszának megerősítéséhez.

Az elsüllyedt roncsok esetében az igazi kincs a tudás, amelyre általuk szert tehetünk. A „Piros Tizenkettes” esetében Magó Károly zászlós volt az, aki a történtek után 76 évvel – 2020-ban – felkereste Virágos-Kis Sándor őrnagyot, az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár harci búvárainak vezetőjét a roncs valószínűsíthető végső nyughelyét jelző koordinátákkal, amelyeket helyi halászok jelzései alapján azonosított. A tóban fekvő roncsokat gyakran ugyanúgy a halászok találják meg, mint a tengeri társaikat, hiszen egy-egy roncs ideális ívó- és búvóhellyé válhat a halak számára, a megnövekedett egyedszám pedig csábítja a halászokat, akik nemritkán éppen ilyen helyeken veszítik el a roncsokba akadó hálóikat és horgaikat, hogy aztán a búvárokat riasszák azok visszaszerzésére.

Most is ez történt, s az első tájékozódó merüléseket azonnali siker koronázta. A rendkívül felkészült műszaki alakulat búvárainak – akik a „Jackal Cave 2020” néven a koordináták által jelzett helyen hajtották végre 2020. szeptemberi kiképző és felkészítő gyakorlatukat – sikerült azonosítani a repülőgépet, amelynek akkorra már csak az egyik légcsavar-szárnya emelkedett a tó fenekét borító vastag üledékréteg fölé. Innen kiindulva azonban hamarosan sikerült kitapogatni a gép motorját és jobb szárnyát, amely a meder alatt kis mélységben feküdt: a szárnyról lehetséges volt puszta kézzel, széles serpő mozdulatokkal eltávolítani a rá rakódott iszapot, melynek eredményeként a szárnynak a vágóéltől a törzs felé irányuló mintegy 4 méter hosszú szakasza vált szabaddá. Megállapítható volt az is, hogy az üledékben további, csatlakozó szerkezeti elemek vannak, így a roncs azonosítása után felszínre hozták a kiemelhető kisebb alkatrészeket – egy, a becsapódáskor összegyűrődött, zöld-piros színű légcsavarkúpot, egy ép, zöld festésű légcsavarszárnyat, a motor egyik oldalburkolatát, amelyen jól láthatóan megmaradt a piros 12-es szám lenyomata, a gép rádióját, a fedélzeti gépágyú kabinon belüli, magyar feliratú borítását, valamint az akkumulátort, a generátort, az üzemanyagszűrőt és a póttartály maradványát – amelyet átadtak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum számára, a lelőhelyet pedig védelem alá helyezték addig is, amíg folytatódhat a feltárás.

Már ezek az első leletek is érdekes adalékokkal szolgáltak. Kiderült, hogy a gép nemcsak, hogy magyar, de egyenesen magyar gyártmányú. A „Piros Tizenkettes” segítségével sikerült azonosítani a pilótát, a maradványok alakja és helyzete pedig további információkkal egészítette ki a Beregszászi Sándor szakaszvezető utolsó pillanataira vonatkozó ismereteket. A változtatható állásszögű légcsavarszárny helyzete alapján ugyanis egyértelművé vált, hogy a pilótának a vízbe csapódás előtt mégiscsak motorproblémái lehettek, mivel a csökkent motorteljesítményt a légcsavarszárnyak vitorlázó üzemmódnak megfelelő elforgatásával igyekezett kompenzálni (hogy a légcsavart a siklás közben a gép mellett fellépő légáramlatok is forgassák, hozzájárulva a motor üzemben tartásához). A póttartály azonosítása pedig arra világított rá, hogy a magyar gyártmányú Messerschmittek sem mentesültek a korabeli vadászrepülőgépek nemzetektől független gyakori konstrukciós problémájától, nevezetesen a szárnyak alá függesztett tartalék üzemanyagtartályok leoldhatóságának nehézségeitől. Minden légierőnél előfordult, hogy nem sikerült ledobni a tartályokat, márpedig ezekkel bevetésre indulni, kész életveszély volt, mivel növelték a gép légellenállását és csökkentették a manőverezhetőséget.

A lelet megtalálását 2021. júliusában hozták nyilvánosságra, ezt követően az addig kiemelt leleteket kiállították. A feltárás folytatásra azonban a pandémia miatt csak 2023-ban nyílt újra lehetőség. A kulturális örökség védelme iránti elkötelezettség aktuális állapotára és/vagy a lakosság jogkövető önfegyelmére jellemző módon azonban a tó medrében lévő lelőhelyet idő közben komolyan bolygatták. Több beszámoló is érkezett a roncsok felett horgonyzó nagyméretű jachtról, hatósági intézkedés azonban nem történt. A maradványokhoz visszatérő búvárok viszont döbbenten tapasztalták, hogy az iszap alól 2020-ban feltárt jobb szárnynak már csaknem a fele hiányzik, az a vége is, amelyen a magyar felségjelzés volt. Hogy szándékos lelet-eltávolítás, vagy a víz alatti kulturális örökség gondatlan megrongálása (óvatlan horgonyzás) történt-e, nem tudni, az elveszett részek mindenesetre már nem részesülhetnek méltó kezelésben.

Ilyen előzmények után, 2023. júniusában vette kezdetét a lelőhelyen hagyott maradványok kiemelésének megtervezése és előkésztése. A 2020-ban felszínre hozott leletanyag letéteményeseként a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kezdeményezésére a Honvéd Vezérkar intézkedett a roncs kiemelésének előkészítéséről. A műveletet a Honvéd Vezérkar Kiképzési Csoportfőnöksége koordinálta Antal László dandártábornok vezetésével, aki korábbi parancsnoki beosztásaiban is már több esetben nyújtott nélkülözhetetlen támogatást a víz alatti kulturális örökség védelméhez (például a délszláv polgárháborúban tönkretett mostari híd újjáépítéséhez, vagy az első világháborúban elsüllyesztett SZENT ISTVÁN csatahajóhoz vezetett, a magyar honvédség technikai búvárainak kiképzését is szolgáló emlékmerülés megszervezéséhez és lebonyolításához). A műveletben a haderő katona-búvárokkal működő mindegyik alakulata (a harci búvárokat foglalkoztató MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár mellett a tűzszerész búvárokat foglalkoztató MH 1. Honvéd Tűzszerész és Folyamőr Ezred, valamint a műszaki és felderítő búvárokat foglalkoztató MH II. Rákóczi Ferenc 14. Műszaki Ezred, s a MH Bornemissza Gergely 2. Felderítő Ezred) részt vett. Hozzájuk csatlakoztak a MH Egészségügyi Központ és az elhelyezést biztosító MH Rekreációs Kiképzési és Konferencia Központ munkatársai. A tudományos és kutatási hátteret a MH Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a MH. Kiss József 87. Helikopterdandár biztosította. A Magyar Honvédség munkáját szükség szerint civil szervezetek – a Magyar Roncskutató Egyesület, a Naval Hungary Kft. és a Búvár Kft. – tagjai segítették. Ezt a változatos összetételű és tudású állományt az időközben alezredessé előléptetett Virágos-Kis Sándor irányította, s az ő feladata volt csapattá kovácsolni a résztvevőket, akikben a feladat végrehajtásához szükséges együttműködést és az iránta való elkötelezettséget a végrehajtás idejére készített felvarró is tudatosította.

Első lépésként a Magyar Honvédség 40 tonnás, merülőbázisként és munkaállomásként szolgáló pontonja kerül a Balaton vizére, amely az iszapszivattyúk és a daruk elhelyezésére szolgáló lehorgonyzott felszíni munkateret, javító- és műhelybázist biztosította. Alkalmazását és annak korlátait a tónak a mederviszonyok és a szél által befolyásolt hullámjárása határozta meg. Hamar nyilvánvalóvá vált például, hogy a helyszínre vezényelt darut nem lehet az eredetileg tervezett módon elhelyezni a pontonon, mert erős hullámjárásban beleborulhat a tóba, ahogyan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a víz alatt megtisztított motorblokkot nem lehet az eredetileg tervezett módon – egy erre a célra készített és a víz alatt összeállítandó fém keretbe helyezve – kiemelni, mert ha munkavégzés közben az egyensúlyát veszti, akkor beledől a motor körül iszapszivattyúval kimélyített gödörbe.

A kiemelés ilyen előzmények után 2023. október 5-én vette kezdetét és a változó időjárási körülmények közepette tizenhét napon át tartott. Az átlagosan 4,5-5 m mély vízben a feladatot végrehajtó búvárok átlagosan 6-8 merülési óra/nap teljesítményt nyújtottak. Az iszapréteg vastagsága (ott, ahol 2020-ban nem távolították el) 80-150 cm között mozgott (a nehezebb részek a gép lezuhanása óta eltelt 80 évben a saját súlyuknál fogva is mélyebbre süllyedtek a tómeder iszapjában). A motort végül az eredeti függesztőpontjainál fogva sikerült kiemelni. A kabin teljesen szétesett, ennek csak a különlegesen megerősített – páncélüveg – homlokzata került elő (a műszerfal és a pilóta alatt és mögött elhelyezett egyéb, még 2020-ban fellelt alkatrészek kíséretében). A többrétegű, vastag üvegfelület anyaghiánya mentén a pókháló-szerű repedések a légiharc jelei: vélhetően egy szemből érkező lövés sikeres találata okozhatta Beregszászi Sándor utólag halálosnak bizonyult sebesülését.

A felszínre hozott és összegyűjtött lelet-anyagot 2023. október 26-án és 27-én mutatták be a nyilvánosságnak (ekkor készültek a bemutatott fénykép-felvételek is), majd még 27-én elszállították a maradványokat Szolnokra, ahol megkezdik a konzerválásukat, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum pedig ezalatt megtervezi a bemutatásuk módját, s a kapcsolódó kiállítási koncepciót. Egészen biztos, hogy ez a páratlan lelet méltó bemutatást igényel, hiszen – a jelenlegi ismereteink szerint – a „Piros Tizenkettes” a világ egyetlen fennmaradt magyar gyártmányú Messerschmitt típusú vadászrepülőgépe. Története – gyártása, bevetése, elvesztésének és megtalálásának körülményei – pedig egyébként is különlegessé avatják. Mindezt a lelet hadisír jellege csak tovább fokozza, hiszen a huszonkét esztendős Beregszászi Sándor szakaszvezető ebben a gépben töltötte élete utolsó pillanatait. A lelet méltó kezelése ezért kegyeleti feladat is egyben. A katona földi maradványai mellett szolgálatának és önfeláldozó hősiességének utolsó emlékei és néma tanúi. Amelyek most visszatérnek a tó mélyéről az emberek közé.

A japán hadsereg hősi halottainak emlékhelyén, a Jaszukuni szentélyben ez a felirat olvasható: „Akik harcoltak és meghaltak a hazáért, azok neve örökké él.” A „Piros Tizenkettes” bemutatásáról ennek megfelelően kell gondoskodni. A méltó emlékezés és emlékeztetés pedig a ma élő utódok kötelessége.